A végletekig elcsépelt mondás szerint egy más ember néz vissza ránk a tükörből. De mi lenne, ha valóban csak pillanatokra mutatná tükrünk a valós képet, és percről-percre változna az ember, aki belenéz.

Nem, nem egy többszörösen öngyilkos srác exhibicionista megnyilvánulásáról van szó, és nem is egy szekta szólít fel arra, hogy vessük le magunkat világítótornyokról, átkelve így egy megjegyezhetetlen nevű bolygóra.

A kiss éfurcsa nevű Kerry Skarbakka speciális hegymászó felszerelésével rögzíti magát egy-egy kép erejéig. Fotói egytől egyig épp azt a pillanatot sugározzák, mikor a baj már megtörtént: a perecelés ezer százalékig elkerülhetetlen. A képek teljességgel meggyőzőek, a kötélzet sehol sem sejthető, s az illúzió így magáért beszél.

Skarbakka sajnos túlmagyarázza a képeit. Az amerikai srác arról beszél, hogy szeretné megmutatni az élet kibillenthető egyensúlyát, az emberi létezés, mint folyamat bizonytalanságát Martin Heidegger filozófus gondolatait alapul véve. Bár ahogy az ötlet, úgy a képek is az ő termékei, így azzal magyarázza őket, amivel szeretné, mégis a mély filozófia helyett a humor jobban áll ezeknek a fotóknak. Legalábbis szerintünk.

Közhely, közhely, de tényleg nehéz megszólalni, és ugyan minek is? A képek bár valóban önmagukért beszélnek (hogy evezzünk tovább a közhelyes mondatok oldalvizén, távolodva most már igazán az egyedi gondolatok partjától), mégis egy-két mondatot megérdemelnek.